2019. március 31., vasárnap

Sayfo Omar

regényét olvasom. Allah tágas földje. Lassan fél éve. Nem haladok vele gyorsan, pedig nem nehéz; ráadásul érdekel is, a téma is jó, az író is jó. Metin még alszik; hajnalban értünk haza, az óraátállítás után fél vagy háromnegyed órával. Csendesen szuszog, soha nem horkolt, az elmúlt évek alatt sem változott ez meg. Ahogy sok minden más sem változott. Egyik lába félig kilóg a paplan alól, kezével szinte érinti a parkettát, hason alszik. Ismerem őt. 164. oldalnál tartok, a könyv felénél. A bárban egy törzsvendég küldött Metinnek egy koktélt. Nem fogadta el. A kertben már csiripelnek a madarak. A nap megvilágítja a fenyőfákat és a sziklát is, melyre pont rálátok. Mondjuk az már nem a kertben van. Igazi tavasz van. Ki kellene nyitnom az ablakot és egy kávét főzni sem ártana, égnek a szemeim; a talpam is sajog az új cipőnek köszönhetően, amit tegnap vettünk a Mammut egyik boltjában. A biztonsági őr rámosolygott Metinre; szokatlan volt, eddig akárhányszor vásároltam ott, csak állt, mint egy kőszobor, fapofával. Ha most rágyújtok, akkor felébred, hagy aludjon még. A bőröndjébe még este bepakolt, csak a fogkeféjét, tusfürdőjét és a parfümjét hagyta a szekrényen. Szeretem az illatát, majd hétfőn vagy kedden veszek magamnak, habár azt hiszem, hogy csak rajta szeretem; hozzá tartozik, ahogy a macska is hozzá tartozott, ő meg hozzám. Múlt időben. Anyámhoz megyünk ebédelni, örülni fog Metinnek. Valaki megy le a lépcsőn, tűsarkúban. Valószínűleg az, akik a múlt héten költözött ide a fideszes Bánkiék helyére. Fiatal lány, tuti, hogy nem saját erőből gyűjtötte össze a lakásra a pénzt; a tanárnő szerint egyetemista, én még nem találkoztam vele. (A blogbejegyzések számán látszódik, hogy magányosodom - novemberben egy - márciusban, a maival együtt, kilenc.)

2019. március 30., szombat

2019. március 29., péntek

Vasárnap

este utazik haza. Nem örülök ennek.  Azt hiszem, hogy ő sem. Nem tervezünk. Azt sem terveztük, hogy ezt a közel két hetet együtt töltjük. Nem is nosztalgiázunk. Nem sokat beszéltünk arról, ami volt. Tudom, hogy az első voltam. Neki. Tudja, hogy mindig az első lesz: nekem. Nem lettünk volna boldogok, ha együtt maradunk. (Csupa nem, miközben az egész arról szól és azt sugallja, hogy IGEN.) Egyre vonzóbb és szebb. A tetoválás a karján nekem szól(t). Rajtam nem maradt emlék róla. Azt hiszem, hogy akartunk, de aztán közbejött valaki. Szerelem. Volt. Szerelem. Van. Szerelem. Lesz. És mind a ketten éljük az életünk tovább majd hétfőtől, egymás nélkül. 


2019. március 27., szerda

Sűrű, sötét

erdő ölén rátalált az álom....

2019. március 21., csütörtök

És a

csillagászati tavasz első napján ki mással is találkoztam volna, mint Metinnel.

2019. március 16., szombat

Március

van. Tavasz. Tegnap névnapra voltam hivatalos, ahova természetesen nem mentem el. Tüntetni és éltetni sem voltam. Nem tudom éltetni a törpe diktátort; és tüntetni sem tudok azokkal, akikben semmi hitelességet nem látok. Olvasni sincs kedvem. Tavaszi fáradtság. Túlórázok ezerrel, hogy ne az üres lakásban üljek. Nem szeretem az ürességet, mely bennem van. Ilyenkor szoktam segédszerhez nyúlni. Mostanában nem teszem. Mostanában semmit nem teszek. Nem tervezem a nyaralást, nem tervezek lényegében semmit. Sablon napok, sablonos én-nel. Talán a zene az, ami igazán kikapcsol, elrepít. Abból is inkább a lágyabb komolyzene. Az edzéseket is hanyagolom. Szomorú kép. 

2019. március 8., péntek

Kiolvastam

Jay McInerney kisregényét. Ezzel is úgy jártam, mint bármi mással; az életemmel, a kapcsolatokkal, a srácokkal, a csajokkal... 
Amikor elkezdődik szuper, ragyogó, tökéletes. A közepe táján már enyhén unom. A vége pedig már lapos. 
Többet is ki lehetett volna ebből hozni. Azt hiszem. Ahogy én is kihozhatnék többet az életemből, egy-két kapcsolatomból. 
Ma nem mentem el bulizni. Mátésan: Maradtam itthon magamnak és a "Fények, nagyváros"-nak.
Szomorú vég, lezáratlan vég. Folytatni lehetne. 
Ha akarnék gondolkodhatnék azon, hogy mi lesz a főhőssel... végleg rabja lesz a kábítószernek vagy tényleg sikerül új életet kezdenie, hiszen az utolsó mondata: "Újra kell tanulnod mindent."
Kulcsmondat a végére. 
Nekem.
Egy közepesnél gyengébbre sikerült kisregényből.
"Újra kell tanulnod mindent."
Lehet. 
Talán. 
Ezt kellene. 
Nekem is. 
Kellene egy srác vagy lány, aki kimozdítana a közönyből, akivel nem csupán az eleje lenne jó, hanem a közepét is élvezném; és hinni tudnám azt, hogy a vége nem lesz lapos. 

2019. március 2., szombat

Gy. naplójából (2003. szeptember)

"Lényegében elszigetelődtem. Néha napján becsengett még egy-egy régi diákom, ajtót persze nem nyitok nekik, de azért  a kémlelő nyíláson megnézem, hogy ki is az. Nem akarom, hogy így lássanak, így emlékezzenek majd rám. Hiú lettem így a halálom előtt. Soha nem voltam az. Időnként azért még a telefon is csörög. S már sem igaz az elszigetelődés. Túlzok ismételten és megint. A napjaim egyhangúan telnek, várok. Várom a halált. Tragikus is lehetne ez, de nem az. Csak röhögök rajta magamban, ezzel is kergetve el a félelmet, mely hatalmába kerít, miközben rám tör egy-egy köhögésroham. Időnként előveszem a fotóalbumokat. Nézem a régi képeket. Főleg azokat, amelyeken P. van. Fáj még mindig a gyávaságom. Egyre jobban fáj. Tudom, hogy el kellene égetni, szemétre(be) kellene dobni az egészet, de nincs hozzá erő. A fiatalságom, a szerelmem. Az egyetlen. Az igazi. Időnként a Kölyök képeit is előveszem. Talán azért, hogy érezzem, hogy P. nem volt az egyetlen, csak az igazi. A Kölyök. Kizártam őt teljesen az életemből, ahogy kizártam P.-t is. Mindenkit, aki fontos volt, aki kicsit is jelentett a számomra valamit. A naplóimat is el kellene égetni. Nem fontosak. Nem számítanak. Nem lényeges benne egyetlen betű, egyetlen szó, egyetlen mondat sem. Csak nekem. Ha meghalok, akkor meg minek maradjon meg? Majd szólok A.-nak, hogy vigye ki valahová az erdőbe egy szalonnasütő helyre és égesse el az egészet. Ahogy majd engem is. Ha meghalok. Felesleges a "ha". Meghalok. Hamarosan. "

Most értem

haza az éjszakából. Pontosabban fogalmazva az éjszaka már hajnal 3 körül véget ért. Utána felmentünk a felszedett (mint egy harisnya, jobb szó most nem jut eszembe) srcáchoz. Szex után elaludt. Egy darabig ültem a kanapén és figyeltem őt. Centiméterről centiméterre végig térképeztem. A haját (sok volt rajta a zselé vagy nem tudom, hogy mi); az arcát, a borostája mm pontosságúra kiigazítva;  a nyakát - túl sok helyen szívtam ki, ébredés után majd kenegetheti krémmel vagy citrommal; a mellkasát, alma formájú fenekét, lábait, kár hogy szőrteleníti. Felálltam, a dzsekimből kivettem az utolsó szál, vegyes töltetű cigarettát, s ha már úgyis álltam, a lakásban is körül néztem, pedig nem szokásom. A konyhában tisztaság és üresség, ahogy az előszobában is. Jó takarítónője lehet. A fürdőszobában a polcon parfümök, dezodorok, krémek. Anyám nem tart ennyit. Törülközök és fürdőlepedők szépen összehajtva, köntös nem volt. Lezuhanyoztam, majd felöltöztem. Még vetettem egy pillantást a srácra, magára húzta időközben a paplant, gondolkodtam, hogy felírom a dohányzóasztalon levő kis tömbre a telefonszámom, aztán elvetettem az ötletet. Az ágy mellől felszedtem a használt kotont, kötöttem rá egy kis csomót, visszadugtam a tasakba, remélve, hogy nem szakad ki, és azt is, hogy nem felejtem el lefelé ment majd kidobni a kukába. A lépcsőházban összefutottam egy kutyás nénivel, spánieljét vitte kora reggeli sétára, köszönt, visszaköszöntem, a mosolyát is viszonoztam. Már Hegyalja úton sétálva jutott eszembe, hogy nem dobtam ki a használt óvszert.


08:26

Természetesen nem tudok aludni. Sokat szívtam vagy keveset. Az erkélyajtó és az ablakok tárva-nyitva. Jó idő van. Tavasz. Második napja. Zenét hallgatok, romantikusat. Gy. naplóját olvasom.

"Nem tudom a kölyköt levakarni. Talán nem is akarom. Már hozzá tartozik az estékhez. Leül mellém a padra és én mesélek, magamnak-neki. Lassan már az egész életem tudja. Időnként a combját hozzá nyomja a combomhoz, ilyenkor felállok és úgy teszek, mintha elzsibbadtak volna a tagjaim, nyújtózkodom. Pedig nem kellemetlen az érintése... sőt! Kölyök. Egy aranyos kis hazudozós srác.  Tisztában van a vonzerejével.  Viszont a fiam lehetne, bőven! Nem is értem, hogy miért ül mellém. Azt sem értem, hogy miért mesélek neki olyanokat is, amit talán még ide, a naplómba sem írtam le. Nem értem magam és őt sem. Nem értem a rajongását. Ma este vittem neki egy könyvet. Kíváncsi leszek, hogy elolvassa-e. Semmit nem tudok róla, amit mégis, arról feltételezem (tudom), hogy hazugság. Mutatott a barátnőjéről (?) képet (újság tulajdonosa vagy lapkiadó? - az anyja lehetne!), a gyerekkoráról is ejtett pár mondatot, kicsit zavaros, időnként még hihető is, leszámítva, hogy túl jól öltözik, ahhoz képest, hogy árva, persze a "full gazdag" (idézet tőle) barátnőjétől kap mindent. A bokszolást elhiszem, arról nem hantázik."

Délben anyámhoz megyek át, a héten nem voltam. Így már aludni biztos nem fogok. Takarítanom kellene, irigykedtem a srác lakásában a tisztaságra, a rendre. Talán ezért is nem írtam fel a telefonszámom a jegyzettömbre. A szex jó volt vele, beszélgetni pedig addig beszélgettünk, míg megkérdezte  a mosdóban, hogy aktív vagyok-e és felmegyek-e hozzá?


2019. február 23., szombat

2019. február 22., péntek

Jay McInerney: Fények, nagyváros

"Nem vagy az a típus, akinek itt lenne a helye hajnalok hajnalán. De itt vagy, s még csak azt sem állíthatod, hogy a terep teljességgel ismeretlen, noha a részletei ködbe vesznek. Egy bárban koptatod a szád egy borotvált fejű csajjal." 

Így kezdődik a kisregény. Véletlen akadtam rá anyám könyvespolcán, miközben hallgattam szokásos aggodalmait a jövőmet illetően. 

"... túllépted a határt, amelyen túl minden csak hiábavaló önrombolás és felborzolt idegvégződések reszketegsége. Valahol hátrébb az időben redőnyt húzhattál volna a veszteségeidre, de te elrobogtál a pillanat mellett a fehér por üstökcsíkján, s most minden erőddel kapaszkodnál."

Már öcsémmel példálozott, kiegyensúlyozott családi életét hozva fel mintaként, nekem. Nem figyeltem rá. Régóta semmire nem figyelek, ami így nem teljesen igaz. Hallom a hangokat, mondatokat, el is jutnak az agyamig, de csak homályosan és halkan, semmilyen reakciót nem váltva ki belőlem. 

"... a vártnál is rosszabb, amint kilépsz a reggelbe. A vakító fény akár egy anyai szemrehányás."

Menekülsz, de meddig és mi elől? - anyám hangja még a fürdőszobába is utolért. Teljesen felesleges volt magamra zárni. 

"A saját szemedben az a típus vagy, aki vasárnap reggel korán ébred, és leugrik, hogy megvegye a Times-ot meg a friss kiflit. Aki elolvassa a Művészet és Szabadidő rovat hétvégi ajánlatát, és úgy dönt, megnézi magának az egyik kiállítást..."

Vasárnap gyere ebédre! - anyám még mond valamit, de a záródó liftajtó szigetel. Az Európa Zsebkönyvet zsebre dugom, azért voltak jó ötletek is a szocializmusban, a könyv árát nézve (220,- Ft)  végre elmosolyodok. 

Rutinból vezetek, rutinból nyomom a gázt és a féket, indexelek, sebességet váltok. Erős késztetést érzek, hogy rágyújtsak, nem teszem. A leengedett ablakon keresztül is jön be elég szmog, füst, égéstermék, szinte fulladozom. Persze az is lehet, hogy pánikrohamom van. Pont az miért ne lenne?

Hideg a lakás, még délután zártam el a fűtést. Most újra kinyitom. Az ablakot is. Itt a hegyen nincs szmog. Csípős hideg, az van. Stílusom ismét mátés.

"már vártam. az álmot. a rémest. amitől verítékezem ezerrel és még percekig nem térek magamhoz. helyette jött a kamaszkori, a lepedőn foltot hagyó."

"hívtam fel előbb ancsát és nem örültem, hogy szomorú volt a hangja, okát is tudom. hívnám őt hétvégére ismét, de nem segítenék vele. azt hiszem, hogy lassan rájön arra, amit én már rég sejtek. nem irigylem. gyomrom meg szűkül, hogy közeledik holnap. krisztián klassz aknamunkát végzett ismeg.  a hülye én vagyok.
a mondatom, az hiányzik most nagyon."

2007 februárjában írta ezeket.

Olvasok, regényt, mely kísértetiesen emlékeztet magamra. 

Olvasok naplót, melytől kísértést érzek, hogy... fingom sincs, hogy mire. Az is lehet, hogy van.. csak bátorságom nincs, hogy beismerjem.